Valahol egy eldugott magyar falucskában élt egy idős asszony. Erzsi néni volt a neve, és az emberek tisztelettel néztek fel rá. Nem volt különösebb oka ennek, csak a ráncai. Erzsi néni arcát végtelen sor ránc borította. Ékes jelzései voltak azok az élet szerteágazó viharainak, a boldog és szomorú emlékeknek.
A történet ott kezdődik, mikor a faluban egy fiatal lány, Anna, egyszer rácsodálkozott az asszony barázdált arcára. Megkérdezte Erzsike nénit, hogyan lett neki ilyen sok ránca. A fülledt nyári nap éppen leszállóágban volt, ahogy a nap fénye átszűrődött az almafa levelein, várva a bölcsességekkel terhes választ.
Erzsi néni mosolygott, a szeme sarkában újra összefonódtak a ráncok, s megkezdődött egy út a múltba.
„Drága Annám!” – kezdte halk hangján. „Minden egyes ráncnak megvan a maga története. Nézd csak a homlokomon ezeket a mély barázdákat. Mindent elmondanak arról az aggodalomról, amit gyermekeimért éreztem, amikor lázasak voltak vagy az első iskolai napjukra készültek.”
A szavaival érzés támadt Annában, mintha apró kártyácskákon foszlányok bukkannának fel a múltról. Erzsi néni tovább mesélt.
„És itt, a szemem körül húzódnak azok a nevetős ráncok. Nagyapádnál láttam először törődést és szeretetet. Ezeket ő sugározta az élete minden pillantásával felém. Tudod, a boldog évek, a kacagások, a váratlan kis kalandok, mind-mind itt maradtak az arcomon.”
Anna belefeledkezett az idős asszony hangjába, mint egy régi kazettás magnóba. Erzsi néni mesélt karácsonyokról, sírásról és kacagásról, búcsúkról és találkozásokról.
Ezek voltak az élet ráncai, amik összefonták az idő örökkévalónak tűnő fonalait.
A nap már régen elbújt a dombok mögött, mire Anna szíve megtelt az érzéssel: a ráncok nem csak az öregedés jelei. Életek, tapasztalatok, tanulságok, örömök és bánatok mind összeszővik az embert, és ott hagyják lenyomatukat az arcon.
Egyetlen ránc sem felesleges. Mindegyikre szükség van, mert mindegyiktől olyan gazdag az élet, és olyan végtelenül emberi.
A történet így ér véget – de valójában csak most kezdődik Anna szívében. Mert már látja, hogy a ráncok, ezek a barázdált vonalak, egyenes kapcsolat az ember múltjához. Egy kapocs mindenkihez, akit valaha szerettünk, és minden pillanathoz, ami valaha fontos volt számunkra.
Ahogy Anna hazafelé menet visszafelé pillantott Erzsi nénire, tisztán látta az élet megszentelt erejét, amely minden egyes ránc mögött ott dobolt, és talán először, valóban megértette azok értékét.
Az emlékek sosem halványulnak el, amíg ráncokba rejtheted őket.
Írta: Miklós Edit
Kép: Stock
